Mint minden nap: felkelés,
rohanás, hazaérkezés hullafáradtan, magadra cseppnyi időd sincs, energiád
meg... nos, mi is az? Már rég elfelejtetted. Kilátsz néha a teendőid mögül?
Mikor voltál utoljára kipihent? Miért hagyod, hogy ebben a mókuskerékben
kelljen leélned az életed? Mire jó ez?
Tényleg azért kell itt lennünk,
hogy végigdolgozzuk ezt az életet, karriert építsünk, megkésve kezdjünk neki a
családalapításnak, folyamatosan boldogtalanok legyünk, és mindig csak az anyagi
javakat keressük? Hogy mindig azt érezzük, nem vagyunk elég jók? Mikor mondja
ez a társadalom ránk, hogy úgy vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk? Pontosan:
soha.
Nem hinném, hogy tényleg ezért
kapott a lelkünk egy (vagy ez már a sokadik?) esélyt arra, hogy egy tökéletesen
felépített bolygón, egy varázslatos testben élhessen, érzékelhessen, létezzen
tovább - bár ez csak egy perc az örökkévalósághoz képest, mégis felbecsülhetetlen
érték. És mégis, erre a téveszmére kell elpazarolnunk?
Elvesztettük a lehetőséget
arra, hogy a természetünkkel barátságban, varázslatos környezetünket csodálva
élhessük az életünket. Helyette azt próbálják ránk erőltetni, hogy folyton
rohanjunk, alakítsuk kedvünk szerint a természetet, mindegy, mit teszünk
vele... Pörgessük le az életünket, hiszen minden (és mindenki) pótolható.
Ez ellen kéne tennünk, hogy
kicsit visszatérhessünk önmagunkhoz, a valósághoz. Hogy megismerhessük
önmagunkat, a környezetünket, embertársainkat. Megtanulnánk, milyen az igazi
boldogság, ha lenne alkalmunk kicsit élvezni azt, ami körülvesz.
